A peron

A hó nem esett — függőlegesen állt. Klára a váróterem ablakából nézte, ahogy a pelyhek megállnak a levegőben, mintha valaki az egész estét kifüggesztette volna száradni. A hangszóró harmadszor jelentette be, hogy a Nyíregyházára tartó vonat legalább két órát késik, és a hangja olyan nyugodt volt, mint aki tudja, hogy úgysem hisz neki senki.

Karácsony előtt két nappal az ember vagy siet, vagy beadja a derekát. Klára beadta. Leült a peron legvégén arra a műanyag padra, amelyik alatt még működött a fűtés, és a tenyerét a térdére szorította.

— Szabad?

A férfi fekete télikabátban állt előtte, hópelyhek a vállán, és egy bőröndöt tartott, amelyről látszott, hogy három kontinens ragasztószalagja van rajta.

— Tessék — mondta Klára, és odébb húzódott.

Nem beszéltek. Talán tíz percig. Aztán a férfi elővett egy termosz, töltött belőle egy fémbögrébe, és odakínálta.

— Forralt bor. Nem tudom, szereti-e, de hidegebb van, mint amennyire bármelyikünk fel van öltözve.

Klára elvette. A bor forró volt, fahéjas, és az első korty után érezte, ahogy a mellkasában valami felenged, amit hetek óta szorongatott.

— Köszönöm — mondta. — Klára.

— Ádám.

Egy üvegablakon túl a hó lassan ellepte a síneket.

— Haza megy? — kérdezte Klára.

— Nem. Hazafelé tartok — mondta Ádám, és a szó használatán érzett a bizonytalanság. — Tizenegy éve élek Bécsben. Most jövök vissza. Véglegesen.

— Miért?

Ádám a bögréjére nézett.

— Mert az ember egy idő után rájön, hogy a város, ahol jól érzi magát, nem ugyanaz, mint a város, ahol otthon van.

Klára elmosolyodott. Nem szándékosan — csak megtörtént.

Aztán beszéltek. Arról, hogy Klára csellótanár, és hogy a keze télen mindig fáj a hidegtől. Arról, hogy Ádám építész, és hogy Bécsben megtanulta, milyen egy várost szeretni anélkül, hogy bármi köze lenne hozzá. Arról, hogy Klára anyja tavasszal halt meg, és azóta először megy haza arra a karácsonyra, amit nem tud, hogyan kell csinálni.

Ádám nem mondta, hogy „sajnálom”. Azt mondta:

— Az első karácsony a legnehezebb. A másodikon már csak szomorú, és nem fáj minden percben.

Klára a szemébe nézett. Ez volt az első mondat az este során, amit elhitt.

A peron kihűlt. A hó vastagabban állt a lámpák fénykörében, és a hangszóró negyedszer is késést jelentett be, most már bocsánatkérő hangsúllyal. Klára megborzongott — nem a hidegtől, hanem mert a teste egyszerre emlékezett rá, hogy tizenkét órája talpon van.

Ádám szó nélkül leakasztotta a sálját, és odanyújtotta.

— Nem kérem el vissza — mondta. — Csak amíg meg nem érkezik a vonat.

Klára felvette. A sál meleg volt a férfi nyakától, és ez a melegség illetlenül személyes volt, mint egy vallomás, amit senki nem kért. Mégis magára tekerte, és amikor Ádám hozzáhajolt, hogy eligazítsa a szélét, a leheletük egy pillanatra összeért a hideg levegőben.

A csók rövid volt. Nem szenvedélyes — inkább olyan, mint amikor valaki egy sötét szobában megtalálja a villanykapcsot, és rájön, hogy nem is volt olyan sötét.

Aztán elváltak, és mindketten nevettek, mert egy peronon csókolózni, két órás késéssel, karácsony előtt, két napja ismert emberrel — ez pontosan az a fajta ostobaság, amit az ember tizennyolc évesen csinál, és negyvenkettő évesen már csak mesél róla.

— A vonat lehet, hogy nem jön meg — mondta Ádám.

— Meg fog jönni — mondta Klára. — És akkor felszállunk, és mindketten a saját karácsonyunkba utazunk, és soha többé nem látjuk egymást.

Ádám bólintott. Komolyan.

— Ez is egy lehetőség — mondta. — De nem ez az egyetlen.

Hajnali négykor befutott a vonat. Kékesszürke fényben, hótól csikorgó fékkel, és amikor az ajtók kinyíltak, a meleg levegő úgy csapott ki belőle, mint egy konyhából.

Klára felállt. Levette a sálat, és visszaadta.

— Köszönöm — mondta.

— Klára — szólt utána Ádám, amikor már a lépcsőn állt. — Ha megérkezik, és nem tudja, hogyan kell csinálni… hívjon fel. Én sem tudom. De ketten talán kitaláljuk.

A nő a zsebébe nyúlt, és egy régi, összehajtott menetjegy hátuljára felírta a számát. Odaadta. Ádám eltette, és nem nézte meg, amíg fel nem szállt.

A vonat elindult. Odabent mindketten az ablak mellett ültek — külön kocsiban, mert a sors nem szereti a túl szép történeteket. De amikor a szerelvény kifutott a havas alföldre, és a hajnal rózsaszínre festette a sínek közé fagyott párát, Ádám a zsebébe nyúlt, és megnézte a számot.

Klára pedig, két kocsival hátrébb, a sálat szagolta, amit a férfi a végén mégis a kezébe nyomott, és elmosolyodott.

Néhány utazás nem a célállomáson kezdődik. Hanem a peronon, a késésben, két idegen között, akik véletlenül ugyanarra a padra ültek le.