Hógolyó

Réka könyvesboltja tizenkét éve állt a Kossuth utca hatos szám alatt, és tizenkét év alatt pontosan három dologról volt meggyőződve: hogy a jó könyvet nem lehet siettetni, hogy a kávét nem szabad cukorral tönkretenni, és hogy a szemközti üzlethelyiség átka megmarad, bárki is költözik bele.

Az átok idén novemberben Tamás néven nyitott meg, és rögtön kiírta a táblájára, hogy „Specialty coffee — kézműves pörkölés”.

Réka a saját táblájára másnap azt írta: „Könyvek. Kávé. Csend.”

Tamás erre azt írta: „Könyvek is vannak nálunk. Meg beszélgetés.”

Réka azt: „A beszélgetés nem minőség.”

A város pedig, amelynek télen nem sok más szórakozása akadt, elkezdte figyelni a két táblát, mintha folytatásos regény lenne.

December elsején esett az első hó.

Réka hajnalban lapátolta a járdát, mert a könyvesboltok előtt mindig legyen tiszta ösvény — ez is egyfajta szakmai büszkeség. Amikor végzett, felnézett, és látta, hogy Tamás a saját oldalán áll, és egy tökéletes, két méter magas hófalat épített a járda szélére, mintha várfalat emelne.

— Ez mi? — kérdezte Réka.

— Védelem — mondta Tamás. — A hó megvédi a kirakatot a sós léctől.

— Vagy csak nem bírja ki, hogy ne csináljon valamit, amit meg lehet nézni.

Tamás elmosolyodott. Ez volt az a mosoly, ami miatt Réka decemberben kétszer is elfelejtette, mit akart mondani.

— Maga figyel engem — mondta a férfi.

— Én a járdát figyelem.

— Persze.

Aznap délután megjelent a városi adventi vásár plakátja: idén először üzleti standverseny is lesz. Aki a legszebben díszített standot hozza össze, az kapja a város karácsonyi díszkivilágításának „főhelyét” — azt a sarkot, ahol a legtöbb ember megfordul.

Réka és Tamás ugyanabban a percben olvasta el a plakátot, és ugyanabban a percben néztek egymásra.

— Ez az enyém — mondta Réka.

— Azt majd a zsűri dönti el — mondta Tamás.

A két hét úgy telt el, mint egy háború, amelynek csak barátságos áldozatai vannak. Réka fenyőágakat kötözött a standjára, és kézzel írt idénykártyákat tett a polcokra. Tamás forralt bort főzött narancshéjjal, és minden bögre mellé egy-egy kártyát adott, amire azt írta: „Ez a kávé ma a könyvesboltban is kapható.”

Réka ezt hadüzenetnek tekintette.

— Ez üzletszerű — mondta, amikor átment.

— Ez vendéglátás — mondta Tamás. — Kóstolja meg.

Réka megkóstolta. Két másodpercig hallgatott.

— …Egész jó — mondta végül, mert nem tudott mást mondani.

Tamás bólintott, mintha ez lett volna a legnagyobb elismerés, amit valaha kapott.

December tizennegyedikén havazni kezdett, és a vásár első napján, kora este, amikor már mindenki fázott és mindenki nevetett, valaki — a városi pletyka szerint a tizenkét éves Bence a hetes számú standtól — hógolyót dobott. Aztán még egyet. Aztán már senki nem tudta, ki kezdte, és a két szomszédos stand között húsz ember dobálta egymást hóval, a gyerekek sikoltoztak, egy kutya ugatott, és a forralt boros lábas csaknem felborult.

Réka kapott egy hógolyót a gallérjába, felsikkantott, és a következő pillanatban már ő is a földön térdelt, és gyúrta a havat.

Tamás mögötte állt, és védte a hátát.

— Ne most — lihegte Réka. — Maga ellenem van.

— Ma este nem — mondta Tamás. — Ma este mindenki ellenünk van.

A csata akkor ért véget, amikor a polgármester megjelent, és mindenki hirtelen nagyon elfoglalt lett. Réka a standja mögött állt, vizes hajjal, kipirult arccal, és a hógolyótól csatakos kabátját próbálta kicsavarni. Tamás odajött, és odaadta a saját sálját.

— Ne mondja, hogy védelem — szólt Réka.

— Nem mondom — felelte Tamás. — Csak nem akarom, hogy megfázzon. Ez önző dolog.

Réka felnézett. A hó lassan szállt a standok fölött, és a fényfüzérek olyan melegen világítottak, mint egy konyhaablak.

— Maga szereti ezt a várost — mondta hirtelen.

— Szeretem — mondta Tamás. — Ezért jöttem vissza. És hogy őszinte legyek: könyvesboltot akartam nyitni. Csak nem mertem, mert tizenkét éve ott áll a magáé, és jobb, mint amit én tudnék csinálni.

Réka hosszan hallgatott.

— Akkor miért nem jött be soha?

— Mert féltem, hogy nem tudnék úgy beszélni magával, ahogy a táblákon. Ott minden mondat jól sikerül. Szemtől szemben nem.

Réka elvette a sálat, és magára tekerte.

— Szemtől szemben jobb — mondta. — Csak nem tudja, mert nem próbálta.

Tamás egy lépést tett előre. Réka nem hátrált.

— A zsűri holnap dönt — mondta a férfi halkan.

— A zsűri dönthet — mondta Réka. — De én már eldöntöttem, hogy a díszkivilágítás sarkát megosztjuk. Két stand, egy sarok. A könyveim a maga kávéjával.

Tamás elnevette magát — mélyen, őszintén, és ez a nevetés olyan volt, mint amikor valaki egy fagyott tóra lép, és megérzi, hogy a jég nem törik be.

A csók rövid volt, és hó íze volt.

Utána Réka a standjára mutatott.

— Holnap átírom a táblát — mondta.

— Mire?

— „Könyvek. Kávé. Csend — kivéve, ha hógolyózunk.”

Tamás bólintott, és komolyan azt mondta:

— Ez hosszú.

— Ez pontos — felelte Réka.

És másnap reggel, amikor a város arra ébredt, hogy a hatos szám előtt két tábla áll egymás mellett, ugyanazzal a kézírással, mindenki megértette, hogy a folytatásos regénynek vége lett.

Helyette elkezdődött valami, ami sokkal jobb: egy közös történet.