A tó jegén

A ház ugyanolyan volt, mint tizenöt éve, csak kisebb. Márta ezt nem az emlékeihez mérte, hanem a saját testéhez: a tornác két lépcsője, amit gyerekként ugrással vett, most egyetlen lépés volt. A muskátlis ládákban hó állt. A kulcs, amit az ügyvéd adott át, úgy fordult a zárban, mintha csak tegnap tette volna be utoljára a nagymamája.

Az anyja halála után négy hónappal Márta úgy döntött, eladja a házat. Ez volt a terv. Reggel megérkezett, délben körbejárja, este visszamegy Budapestre, és januárban jön az értékbecslő.

A tó a ház mögött terült el, és amikor Márta kiállt a hátsó ajtón, látta, hogy befagyott. Fekete volt, mint az üveg, és a hajnali fény úgy feküdt rajta, mint egy ezüsttálcán a víz.

A jég akkor szólt. Egyetlen, hosszú, mély hang — nyúúúú —, ahogy a hideg tágította a felszínt. Márta negyvenkét éves volt, és a hangtól hirtelen huszonhét lett.

Mert tizenöt éve ezen a tavon tanulta meg Gábor, hogyan kell korcsolyázni. Nem ő tanította Mártát — Márta tudott korcsolyázni. Gábor tanulta meg, hogyan kell várni: hogy amikor valaki fél a jégtől, nem húzni kell, hanem előtte állni, és hagyni, hogy magától lépjen.

Akkor nem lépett. Márta elment Bécsbe dolgozni, aztán férjhez ment, aztán elvált, és tizenöt év alatt mindig volt valami, amiért nem jött haza.

Most a parton állt, és a csizmáját nézte.

A csónakház ajtaja kinyílt.

— Azt hittem, valaki lopni jött — mondta Gábor.

Megöregedett, de nem úgy, ahogy az ember fél. Szélesebb lett a válla, és a haja rövidebb, és a kezén az a fajta munkás bőr volt, amit a hideg csinál. Nem lepődött meg. Ez volt a legrosszabb: mintha számított volna rá.

— Nem loptam — mondta Márta.

— Tudom. A kaput nem zárjuk.

Kiderült, hogy Gábor tíz éve a csónakházat bérli, és jegesvitorlásokat újít fel. Télen azokat a régi, széles talpú szerkezeteket, amelyeken a fagyott tavon siklani lehet, ha az ember elég bátor és elég ostoba. A nagymama halála előtt megkérte, hogy amíg teheti, maradjon.

— Nem mondta — szólt Márta.

— Kérte, hogy ne mondjam. Azt mondta: ha egyszer hazajön, ne várja megkönnyebbült arccal.

Márta elnevette magát, és a nevetés gombóccá vált a torkában.

Aznap délután Gábor átadott neki egy régi korcsolyát. Nem kérdezte, hogy marad-e. Csak letette a tornácra, és azt mondta:

— Hajnalban a jég a legjobb. Amikor még senki nem járt rajta, és minden hangot hallani.

Márta egész éjjel nem aludt. Hajnali ötkor kiment, és felkötötte a korcsolyát, és amikor a jégre lépett, a teste úgy emlékezett, mintha nem is telt volna el tizenöt év: három lendület, aztán siklás, aztán a levegő, ami olyan hideg volt, hogy égetett.

Gábor a parton állt, és nézte.

— Nem jön? — kérdezte Márta.

— Én nem tudok — mondta Gábor. — Sosem tanultam meg.

Márta megállt. A jég alatt, a lábuk alatt, valahol nagyon mélyen a tó élt, és a hangja olyan volt, mint egy hosszú lélegzet.

— Gyere — mondta.

— Félek a jégtől.

— Tudom — mondta Márta. — Ezért állok itt. Nem húzlak. Csak itt vagyok.

Gábor hosszan nézte. Aztán leakasztotta a korcsolyát a szögről, és leült a hóba, és felkötötte, és amikor felállt, a lába megremegett.

Az első lépés borzalmas volt. A második is. A harmadiknál Márta megfogta a kezét — nem húzta, csak fogta —, és Gábor elindult, és a jég nem tört be.

Siklottak. Nem gyorsan. Hajnalodott, a horizont rózsaszín lett, aztán aranyszínű, aztán olyan kék, hogy az ember nem hitte el, hogy ez a szín létezik. A jegesvitorlások a parton álltak, letakart vitorlákkal, mint alvó madarak.

— Miért nem hívtál? — kérdezte Gábor halkan, és a kérdés nem vád volt, hanem seb.

— Mert attól féltem, hogy ha hazajövök, és te már elrendezted az életedet, akkor nekem nem marad semmi, amit magamnak tulajdoníthatok — mondta Márta. — És mert tizenöt évig azt hittem, hogy a bátorság az, ha elmegyek.

— És most?

Márta megállt. A jég csendben volt.

— Most azt hiszem, a bátorság az, ha megkérem a nagymamám házát bérlő férfit, hogy jöjjön be egy kávéra, miután megfagyott a lába.

Gábor elnevette magát. A nevetés visszaverődött a jégről, és valahol a nádasban megrebbent egy madár.

— Nekem nincs korcsolyám — mondta.

— Nekem van kávém — felelte Márta.

A csók a parton történt, hóban állva, korcsolyában, ami a legkevésbé romantikus dolog a világon. És mégis: Márta úgy érezte, hogy ez az első alkalom tizenöt év óta, amikor a teste és az élete ugyanabban az időben van.

Délután felhívta az értékbecslőt, és lemondta.

— Mégis eladja? — kérdezte Gábor, amikor meghallotta.

— Nem adom el — mondta Márta. — De nem is az enyém egyedül.

A férfi nem kérdezte, hogy érti. Csak bólintott, és kivett a zsebéből egy rozsdás kulcsot, amit aznap reggel talált a csónakházban.

— Ez a hátsó ajtóhoz van — mondta. — A nagymamád mindig azt mondta, hogy a hátsó ajtót nem zárjuk, mert azon jön be, aki hazatér.

Márta elvette a kulcsot. A tenyere meleg volt tőle.