Az esküvő

Az „egyedülállók asztalánál” hárman ültek: egy nagybácsi, aki mindenkit félbeszakított, egy unokatestvér, aki a telefonját nézte, és Panni, aki azért került oda, mert a menyasszony azt mondta: „ne aggódj, mindenki kedves lesz.”

Aztán jött Máté, és leült a negyedik székre.

— Maga kicsoda? — kérdezte a nagybácsi.

— A vőlegény egykori kollégája — mondta Máté. — Vagyis a volt kollégája. Vagyis… a vőlegény volt munkahelyének a volt kollégája.

— Ez nem mond semmit.

— Nekem sem — mondta Máté, és Panni hirtelen elnevette magát, és a pezsgő kijött az orrán.

Ez volt a pillanat, amikor eldőlt, hogy ezen az esküvőn ketten lesznek, akik összetartanak.

A vacsora három órán át tartott. A nagybácsi végig a devizahitelekről beszélt, az unokatestvér a telefonját nézte, és a negyedik fogásnál Panni és Máté már saját nyelvet beszélt: egymásnak kommentálták az egész esküvőt, halkan, a szalvéta mögül.

— Nézze a bácsit, ahogy a kenyeret töri — suttogta Máté.

— Ez nem kenyér, az a dísz.

— Igen. És most megette.

— Nem ette meg!

— Most ette meg.

Panni a szájához kapott, és sikerült úgy tennie, mintha köhögne.

Aztán a hatodik fogásnál Máté azt mondta:

— Találjunk ki egymásnak egy történetet. Olyat, amit senki nem hisz el, de senki nem is cáfol.

— Miért?

— Mert a következő két órában mindenki meg fogja kérdezni, hogy kik vagyunk, és nem akarom tizenötször elmondani, hogy a vőlegény volt munkahelyének a volt kollégája.

Panni letette a villát.

— Jó. Maga… — végigmérte — …magyar tanár, aki négy éve külföldön él, és azért jött haza, mert az anyja megkérte, hogy hozzon egy doboz igazi túró rudit.

— Miért pont túró rudi?

— Mert azt mindenki elhiszi, és senki nem kérdez bele.

Máté bólintott, komolyan.

— Elfogadom. És maga?

— Én… — Panni gondolkodott. — Én csillagász vagyok. Nem nézek távcsővel, hanem adatokat elemzek, és egyszer találtam egy csillagot, amit azóta rólam neveztek el.

— Ez nem igaz.

— Nem — mondta Panni. — De maga most elgondolkodott, hogy lehet, hogy mégis.

Máté elnevette magát, és ez a nevetés olyan hangos lett, hogy a szomszéd asztalnál megfordultak.

A nyolcadik fogás után a zenekar játszani kezdett. A menyasszony és a vőlegény táncolt, aztán mindenki, és az „egyedülállók asztala” kiürült, mert a nagybácsi a bár felé indult, az unokatestvér pedig eltűnt a kertben valakivel, aki nem az unokatestvére volt.

Panni és Máté ott maradtak.

— Nem táncol? — kérdezte Máté.

— Nem tudok.

— Én sem.

— Akkor tökéletes.

Kimentek a teraszra, ahol a fényfüzérek lógtak a fák között, és ahol nyár volt, és a levegő olyan puha, mint aki este nem akar véget érni. A zene odabentről szűrődött ki, tompán. Ketten álltak a korlátnál, és nézték a kertet, és nem beszéltek, és ez volt az első olyan csend az este során, ami nem kínos volt.

— Panni — mondta Máté.

— Igen?

— Mi a valódi története?

Panni a poharát nézte.

— Igazából? A menyasszony a barátnőm, és ő kért meg, hogy üljek az egyedülállók asztalához, mert azt hitte, jót tesz velem. Két hónapja szakítottam, és nem akartam eljönni, és most itt állok, és… jól érzem magam. Ez a legjobban zavaró része.

Máté bólintott.

— Én meg azért jöttem, mert a vőlegény volt kollégám, és mert nem volt más programom egy szombat este. Ez a teljes igazság. Nincs benne se túró rudi, se csillag.

Panni felnézett rá.

— Akkor most már tudjuk egymásról az igazat.

— Igen — mondta Máté. — Ez elég jó kezdés.

A csók rövid volt, és pezsgő íze volt, és egy kicsit mindketten meglepődtek tőle — úgy, mint amikor az ember egy ismerős utcán hirtelen olyan kaput vesz észre, ami eddig is ott volt.

Aztán odabent elkezdődött egy lassú szám, és Máté a kezét nyújtotta.

— Nem tudok táncolni — mondta Panni.

— Én sem. De ma este találtunk ki két embert, akik tudnak.

Panni elvette a kezét, és bementek, és nem tudtak táncolni, és mindenki látta, és senkit nem érdekelt. A fényfüzérek alatt, a nyár közepén, két ismeretlen ember lépkedett egymás lábára, és nevettek, és a menyasszony az asztal mögül ezt nézte, és azt gondolta, hogy végre sikerült valamit jól elintéznie.

Hajnali kettőkor, amikor a zenekar abbahagyta, Máté a kapuhoz kísérte Pannit.

— A túró rudi megvan? — kérdezte Panni.

— Holnap megveszem.

— És mit mondasz majd, amikor megkérdezik, kitől?

Máté elgondolkodott.

— Azt mondom, hogy az egyedülállók asztalától.

Panni felnevetett, és a taxiba szállva még visszaintegetett, és Máté ott állt a kapuban, és arra gondolt, hogy az ember az életében először nem a legjobb barátjának az esküvőjén találkozik valakivel, akit nem felejt el.