A sziget

A komp tizenkilenc óra ötvenkor indult el, és Léna tizenkilenc óra ötvenháromkor ért le a mólóhoz, lihegve, a szandálját a kezében, és nézte, ahogy a hajó kifut a kikötőből, és a tatján a fények egyre kisebbek lesznek.

Aztán leült a móló szélére, és nem sírt, mert felnőtt nő volt, hanem csak nézte a vizet, ami fekete és olajos volt, és arra gondolt, hogy most akkor mi van.

A szigeten két szálloda volt, mindkettő teli, egy taverna, és ő ismerte azt a fajta pánikot, ami a szervezett emberek sajátja: nem az a baj, hogy elveszett, hanem hogy nem tervezte meg, hogy elveszik.

— Elment.

Léna felnézett. Egy férfi állt mögötte, farmerban, vizes hajjal, a vállán törölközővel, és úgy beszélt, mint aki nem siet sehova.

— Látom — mondta Léna.

— A következő holnap reggel hétkor.

— Remek.

A férfi leült mellé a mólóra. Nem kérdezte meg, hogy szabad-e. Csak leült, a lábát a víz fölé lógatva, és ez volt az a fajta természetes bizalmaskodás, ami egy idegen országban vagy felháborító, vagy megnyugtató, és Léna még nem döntötte el, melyik.

— Van szállása? — kérdezte a férfi.

— Nincs.

— Akkor van egy javaslatom, de előre szólok, hogy nem tisztességes.

— Hallgatom.

— Van egy házam a domb túloldalán. Két szoba. Az egyikben én alszem, a másikban nincs semmi, csak egy ágy. Nem hívom meg magát, mert az udvariatlan. Csak tudatom, hogy létezik.

Léna a férfit nézte. Harmincnyolc körül lehetett. Napbarnított, komoly, és valahogy fáradt.

— Miért mondja el, ha nem hív meg?

— Mert látom, hogy nem tudja, mit csináljon — mondta a férfi —, és mert én is voltam így. Két éve jöttem ide egy hétre, és még nem mentem el.

— Mi a neve?

— Tamás.

— Léna.

Tamás bólintott, felállt, és a törölközőt a vállára igazította.

— A ház a fehér, a fügefánál. Ha jön, jön. Ha nem, akkor reggel hétkor ott leszek a mólón, és intek magának, mintha nem is láttam volna.

És elment.

Léna ült még tíz percet. Aztán felállt, felvette a szandálját, és elindult a domb felé — mert arra gondolt, hogy a szervezett embereknek az a legjobb tulajdonságuk, hogy amikor végre nem terveznek, akkor nagyon jól tudnak nem tervezni.

A ház fehér volt, kicsi, és a teraszán két szék állt egymás mellett, a tenger felé fordítva. Tamás a konyhában volt, és amikor meghallotta a lépteket, kijött, és nem mosolygott, csak biccentett, és azt mondta:

— A második ajtó. A polcon van törölköző.

Ennyi. Nem volt benne semmi több.

Aznap este a teraszon vacsoráztak: paradicsom, sajt, olajbogyó, kenyér, és egy üveg fehérbor, amit Tamás a hűtőből vett elő azzal, hogy „ez helyi, és nem jó, de megszokja az ember”. Léna a szék háttámlájának dőlt, és nézte a tengert, ami este hétkor ezüst, nyolckor rózsaszín, kilenckor pedig olyan kék, hogy az ember nem hiszi el, hogy nem festették.

— Miért nem ment el? — kérdezte.

Tamás a borát forgatta.

— Mert itt nem kellett senkinek semmit magyaráznom.

Léna megértette. Nem kérdezett többet.

Később, amikor a bor elfogyott, és a szigeten csak a tücskök és egy távoli kutya hallatszott, Léna azt kérdezte:

— És mi a maga története? Az igazi.

— Nincs igazi — mondta Tamás. — Csak az, hogy otthon mindenki azt akarta, hogy legyek valaki. Itt senki nem akar belőlem semmit. Ez nem szomorú. Ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

Léna hosszan hallgatott.

— Én meg azért jöttem, mert az esküvőm előtt két hónappal azt mondtam, hogy nem — mondta. — És mindenki azt hiszi, hogy az a nehéz, hogy nemet mondani. Pedig az a nehéz, hogy utána nem csinál az ember semmit.

Tamás felé fordult, és a tekintete most először volt egészen jelen.

— Akkor jól jött, hogy lekésed a kompot — mondta.

Léna elnevette magát — hangosan, igazán, és a nevetés visszavert a fehér falakról. Tamás is nevetett, és akkor, ott, a két szék között, a bor és a sötét tenger fölött, megcsókolták egymást. Nem volt benne semmi sietség. Olyan volt, mint amikor az ember egy hosszú nap után végre leül.

Reggel hatkor Léna felébredt. A második szobában, az ágyon, egy nyitott ablakkal, és a tenger hangjával, és azzal az érzéssel, hogy nem tudja, hol van pontosan, de nem baj.

A komp hétkor indult.

Léna felkelt, felöltözött, és kiment a teraszra, ahol Tamás már ott ült, kávéval, két bögrével, és a tenger felé nézett.

— El fogja késni — mondta.

— Tudom — mondta Léna, és leült a második székre.

Tamás nem kérdezte, hogy miért. Csak odatolta a kávét, és mindketten nézték, ahogy a komp kifut a kikötőből, és a fények eltűnnek a horizonton.

— A következő holnap reggel hétkor — mondta Tamás.

— Akkor holnap reggel hétkor.

És ezt nem úgy mondta, mint egy fenyegetést, hanem úgy, mint egy tervet — az elsőt, amit hetek óta szándékosan készített.