A lift

A lift tizenkilenc óra negyvenkettőkor állt meg, pontosan a tizenegyedik és a tizenkettedik emelet között, és Nóra abban a pillanatban még azt hitte, hogy csak várnia kell.

Aztán kialudt a lámpa.

Nem teljesen — a vészvilágítás maradt, az a sárgás, beteg fény, ami minden irodaházban ugyanolyan, és amitől az ember hirtelen úgy érzi, hogy egy akváriumban van. Nóra lenyomta a riasztót. Semmi. A telefont elővette: nem volt térerő, mert a lift fémpanéls falai mögött a huszadik század technológiája mindig győz.

— Nem fog működni.

A hang mögüle jött. Nóra megfordult, és akkor látta meg a férfit — a sarokban állt, sötét öltönyben, nyakkendő nélkül, egy laptop-táskával a vállán, és úgy nézett rá, mint aki már tíz perce tudja, hogy ez lesz.

— Maga mióta van itt? — kérdezte Nóra.

— A nyolcadik óta. — A férfi a mennyezetre mutatott. — A lift kijelzője harminckilenc percnél járt, amikor megállt. Azóta negyvenkettő.

— És nem szólt?

— Gondoltam, maga úgyis észreveszi.

Nóra elnevette magát. Nem akart, de elnevette magát, és a hangja visszaverődött a fém falakról, és ez a nevetés olyan volt, mint amikor valaki egy üres szobában kinyit egy ablakot.

— Bocsánat — mondta. — Nem magán nevetek.

— Dehogynem — mondta a férfi. — Nyugodtan. Én is nevettem, amikor maga beszállt.

A lift megremegett, aztán megint csend lett. Odakint, a tizenegyedik emelet magasságában, valahol egy szivattyú zúgott, és ettől a hangtól Nóra hirtelen nagyon fáradt lett.

— Leülök — mondta, és lecsúszott a fal mellett a padlóra, a táskáját maga mellé téve. — Ha már itt ragadtunk.

A férfi bólintott, és leült a szemközti sarokba. Két méter választotta el őket, és ez a két méter most hirtelen nagyon fontos lett, mert egy liftben a távolság az egyetlen dolog, amit az ember még szabályozhat.

— Bence — mondta a férfi.

— Nóra.

— Nóra, ha holnap reggelig itt maradunk, akkor kénytelenek leszünk beszélgetni.

— Van más lehetőség?

— Aludni.

Nóra felhúzta a térdét, és az állát a karjára támasztotta.

— Ma kirúgták a főnökömet — mondta.

Bence felnézett.

— Ez most hogy jön ide?

— Úgy, hogy én voltam az, aki helyette előlépett, és ma este kétszer annyi munkát vittem haza, mint tegnap. És most itt ülök egy liftben, és azt gondolom, hogy talán ez a legjobb dolog, ami ma történt.

Bence sokáig nézte. Aztán azt mondta:

— Nekem ma nem volt senkihez haza menni.

A lift zümmögött. A vészvilágítás sárgán derengett, és egy pillanatra mindketten hallgattak, mert a férfi mondata ott maradt a levegőben, súlyosan, mint egy leejtett kulcscsomó.

— Nem sajnáltatni akarom magam — tette hozzá Bence. — Csak… hétfőn elköltözött a feleségem, és ma este azért maradtam tizenegyig, mert nem tudtam, mit kezdjek a lakással.

— És most mit kezd?

— Semmit. — Bence elmosolyodott, és a mosoly fáradt volt, de őszinte. — Itt ülök egy liftben egy nővel, aki cserébe ma előlépett. Ez már több, mint amire számítottam.

Nóra ezen megint nevetett, és ezúttal nem a semmin, hanem rajta — és amikor Bence is nevetett, akkor vette észre, hogy a férfi szeme sarkában vannak azok a finom vonalak, amiketől egy arc sokkal jobb lesz, mint szabályos.

Aztán megint csend. De másfajta csend.

Nóra nem tudta megmondani, mikor lett a két méterből másfél. Csak azt vette észre, hogy a férfi hangja halkabb lett, mintha a fém falaknak nem szabadna hallaniuk; és hogy ő is halkabban beszél. Arról beszéltek, hogy Nóra sosem volt képes egyedül elmenni nyaralni. Hogy Bence egyszer megtanult zongorázni, de csak azért, hogy egy lányt lenyűgözzön, és a lány elment, a zongora maradt. Hogy Nóra szereti a hajnalt, de utál felkelni. Hogy Bence nem tud aludni, ha nincs nyitva az ablak.

— Ez télen probléma — jegyezte meg Nóra.

— Igen. Ez télen probléma.

És akkor, pontosan azon a hangon, ahogy ezt mondta, Nóra érezte, hogy a válla hozzáér a férfi vállához, és hogy egyikük sem húzódik el.

Nem csókolóztak meg azonnal. Ezt később, máskor csinálták — sokkal később, egy olyan este, amikor már tudták egymás nevét kiejteni anélkül, hogy meg kellett volna gondolniuk, mit jelent. Most csak ültek egymás mellett, váll a vállhoz, és Nóra a fejét egy pillanatra a férfi vállára hajtotta, és Bence nem mozdult, és ez a pillanat sokkal többet ért, mint bármi, amit mondani lehetett volna róla.

Hajnali kettő előtt öt perccel megjött az áram.

A lift zúgva elindult, kattant, és egy másodpercig mindketten megijedtek, mintha valami eltört volna. Aztán kinyíltak az ajtók a tizenkettediken, ahol senki sem várt rájuk, csak a folyosó neonfénye és a takarítógép zaja.

Nóra felállt. Poros volt a szoknyája. Bence is felállt, és a laptop-táskáját a vállára vette, és egy pillanatra mindketten úgy álltak, mint két ember, aki nem tudja, hogyan fejezze be azt, ami nem is kezdődött el.

— Nóra — mondta Bence.

— Igen?

— Ha esetleg… — A férfi elhallgatott. Aztán a zsebébe nyúlt, és elővett egy névjegyet, amin csak egy név volt és egy telefonszám, semmi más. — Nem azért adom, mert most rögtön. Hanem azért, mert nem akarom, hogy egy lift legyen az egyetlen hely, ahol beszélgettünk.

Nóra elvette. A kártya hideg volt a férfi zsebétől.

— Bence — mondta. — Nekem nincs névjegyem. De ha akarja, hívhat.

— Hívni fogom — mondta Bence. — Holnap.

— Holnap még dolgozom.

— Akkor holnapután.

Nóra elmosolyodott, és a folyosó neonfényében ez a mosoly olyan volt, mint a hajnal, amit szeretett, de amiért sosem akart felkelni.

— Jó — mondta. — Akkor holnapután.

Bence biccentett, és elindult a lépcsőház felé, mert úgy döntött, hogy egy éjszaka után nem száll be újra liftbe.

Nóra nézte, ahogy elmegy. Aztán a zsebébe csúsztatta a kártyát, és arra gondolt, hogy néhány ember úgy lép be az életébe, ahogy egy lift: megáll, kinyílik, és hirtelen nincs más dolga, mint hogy beszálljon.