A rádió

Az éjszakai műsorban nincs sok minden: zene, időjárás, és az a fajta csend, amit csak a rádió tud csinálni. Berta tizenegy éve vezette a Hajnalig című adást a városi rádiónál, és tizenegy év alatt megtanulta, hogy az emberek nem zenét akarnak ilyenkor. Hanem hogy valaki legyen ébren.

A vonal minden éjjel fél kettőkor csöngött.

— Hajnalig, jó estét — mondta Berta.

— Jó estét — mondta a hang. Férfi, mély, nyugodt, és mindig ugyanaz a szünet utána, mintha a hívó előbb megnézné, hogy tényleg felvette-e valaki.

Nem mutatkozott be. Nem kért számot. Nem mondott semmit, ami alapján meg lehetett volna találni. Csak beszélgetett — az időjárásról, a szomszéd kutyájáról, egy könyvről, amit nem fejezett be, mert nem akarta, hogy vége legyen.

Berta eleinte azt hitte, magányos. Aztán azt hitte, beteg. Aztán egy este, amikor a férfi azt mondta: „Ma láttam egy nőt a villamoson, aki pont úgy fogta a könyvét, ahogy maga szokta leírni”, Berta rájött, hogy ez nem magány.

Ez valami más.

— Miért nem mondja meg a nevét? — kérdezte a kilencedik hónapban.

— Mert ha megmondom, akkor lesz arcom — mondta a férfi. — És akkor maga nem a hangomhoz beszél, hanem egy emberhez. Az meg már más műsor.

Berta elnevette magát. De a nevetés után sokáig nézte a stúdió üvegét, amiben a saját tükörképe ült, és azon gondolkodott, hogy ő vajon mióta beszél egy hanghoz, és mióta nem beszél senkihez.

Tél volt. A városban havazott, és a rádiónál mindig ilyenkor hívnak a legtöbben: ilyenkor mindenki azt hiszi, hogy a hó mindent megváltoztat. A vonal fél kettőkor csöngött.

— Jó estét.

— Jó estét. — Berta a mikrofon felé hajolt, és hirtelen azt mondta, amit nem tervezett: — Ma nem kérdezek semmit. Ma én beszélek.

Csend. Aztán:

— Rendben.

És Berta beszélt. Elmondta, hogy tizenegy éve minden éjjel itt ül, és hogy ez nem hivatás, hanem menekülés: mert éjjel nem kell senkinek semmit megmagyarázni. Elmondta, hogy egyszer volt valaki, aki elkérte volna, hogy hagyja abba, és ő nem hagyta abba, és azóta nem kereste. Elmondta, hogy ő is szeret egy könyvet úgy olvasni, hogy a végén lassabban olvassa, mert nem akarja, hogy vége legyen.

A férfi sokáig nem szólt. Aztán azt kérdezte:

— Akkor miért nem hívott fel soha senkit?

— Mert nem tudom a számukat — mondta Berta. — És mert félek, hogy nem vennék fel.

— Én felvenném — mondta a férfi.

Berta a levegőt is elfelejtette. A stúdióban a zene lejárt, és a csend hosszú lett, és egy pillanatra a szerkesztő is kinézett az üvegen túlról, hogy minden rendben van-e.

— Akkor mondja meg a nevét — suttogta Berta.

— Nem az a nehéz. — A férfi hangja most először remegett. — A nehéz az, hogy tizenegy hónapja minden éjjel fél kettőkor felhívom a városi rádiót, és közben a folyosó túlsó végén lakom attól a nőtől, aki a műsort csinálja. A harmadik emeleten. A lift mellett.

Berta felállt. A szék hátracsúszott a padlón, és a hang olyan hangosan szólt a mikrofonban, hogy a szerkesztő bekapcsolta a vészjelzést.

— A lift mellett? — kérdezte.

— Igen.

— A hatos lakás? Ahol a férfi lakik, aki hajnalban jár dolgozni?

— Aki hajnalban jár dolgozni — ismételte a férfi —, és aki minden reggel látja, hogy maga kávét főz az ablakban, mezítláb, és soha nem néz fel.

Berta letette a fejhallgatót. Aztán felvette újra, mert a műsort nem lehet abbahagyni — még akkor sem, ha az ember élete épp átrendeződik.

— Maradjon a vonalon — mondta. — Két perc, és vége.

— Maradok.

A zárószám alatt Berta az asztalra tette a kezét, és nézte a stúdió óráját, ami kettő óra öt percet mutatott. Amikor a zene lecsengett, a szokásos módon elköszönt: „Hajnalig. Holnap is.”

Aztán kikapcsolta a mikrofont, vette a kabátját, és leszaladt a lépcsőn, mert a lift ilyenkor nem jár.

A harmadik emeleten, a lift melletti hatos lakás ajtaja nyitva volt. A férfi állt benne — farmerban, mezítláb, kávésbögrével a kezében, és olyan arccal, mint aki tizenegy hónapja készül erre a pillanatra, és még mindig nem tudja, mit fog mondani.

— Berta — mondta.

— Honnan tudja a nevem?

— A műsor végén mindig elmondja. — A férfi elmosolyodott. — Tizenegy éve.

Berta a folyosó hideg levegőjében állt, és hirtelen minden olyan egyszerű lett, amiről azt hitte, hogy bonyolult.

— Van kávé? — kérdezte.

— Van. És van egy könyv is, amit nem fejeztem be.

— Akkor jó helyen járok.

A lift mellett, hajnali kettő előtt öt perccel, két ember belépett egy ajtón, ami tizenegy éve nyitva volt.